Kedves Olvasóink! :)))

Meglehetősen elfoglaltak voltunk, ezért nem született bejegyzés tegnap. Ma is nagyon fárasztó napon vagyunk túl, de azért nem hagyunk Benneteket olvasnivaló nélkül még egy napot. Ez most viszont szép hosszú lesz!

A tegnapi programunk az elefántokhoz kapcsolódott. Itt meg is említeném az elefánt jelentőségét Thaiföldön. Ugyanis túl azon, hogy vidéken az elefántokat komoly munkára fogják, az elefánt Thaiföld egyik jelképe, többek között azért is, mert az egész ország is elefántfej alakú. Legalábbis a thai-ok így vélik, mint ahogy Olaszország államformája egy csizma, Angliáé egy nyúl, Magyarországé pedig rántotthús (forrás: a szépemlékű Markos-Nádas-Boncz trió).

Szóval egy Mountain Safari (Hegyi Szafari) nevezetű programra mentünk el, ahol első körben elefántháton utaztunk a dzsungelben. Itt az elefánt-sofőr kókuszpálma-levélből készített nekünk mindenféle ékszereket... Andinak gyűrűt, meg karkötőt, nekem megy egy nyakláncot medállal. Ezután egy elefánt- illetve majom-show-t tekinthettünk meg. Az elefántok táncoltak, fociztak, szájharmonikáztak... illetve néha ürítettek, ami 5-6 focilabda méretű feldolgozott banánt és lombot jelentett, meg egy vagy negyven-ötven literes (a bemutató vezetője szerint Chang Beer) pössentést.

Aztán a majmok következtek... elmagyarázták, hogy a majmok szedik a kókuszt az emberek helyett (mert ők nem esnek le, úgy mint az ember), és egy majom napi 800 kókuszt is leszed! (kell is, havi 3.5 millió kókuszt szüretelnek itt) Addig tekeri őket, míg azok leesnek... persze ez csak azután működik, hogy megtanították őket, hogy melyiket kell szedni, ami nem is olyan egyszerű dolog, mivel a majom színvak. A zöld kókusz az, aminek a levét meg lehet inni, mint az üdítőt, de a barna kókusz az (amelyik már beérett), amelyikből aztán a kókuszreszelék, a kókusztej, a kókusz-lábtörlő és még egy csomó dolog (köztük kozmetikum is) készül.

Végül volt itt egy kis bunyó is, egy kis thai-boksz, na ez engem jobban érdekelt, mint Andit, de itt is leginkább a bemutató volt a lényeg (meg persze egy kis reklám: a másnapi nagy meccs beharangozása, ami a Chaweng Stadium szorítójában kerül megrendezésre... mostanság kezdődik, de nem megyünk).

Ezután Buddha Varázslatos Kertjébe vittek minket (Buddha Magic Garden). Itt azért közbevetném, hogy a szafari-hangulatot remekül megteremtette a nyitott platós terepjáró, aminek a tetején is lehetett ám utazni!! Nem is hagytuk ki... Node vissza a BMG-hez (BMG=Buddha Magic Garden... OMG, WTF, LOL :) haha... mindegy.) Szóval erdőben volt, emitt kis vízesések, amott meg mindenféle buddhizmushoz kapcsolódó szobrok, kicsi faházacskák teledobálva szeméttel. Azért vagyok ilyen felületes, mert az idegenvezetőnk kb. annyi információt adott, hogy "itt menjetek be, van 15 percetek". Ráadásul nem is helyi ember volt, hanem egy mogorva, idősebb szőke csávó... Kinézetre pont mint Rutger Hauer a 2001 a Patkány Éve c. filmben, csak éppen elhízva, úgy 110 kilósan. Még a karika-napszemüvege is ugyanaz. Egy nagy nulla volt az idegenvezetés :). Bementünk, fotók katt-katt, kijöttünk. Jó, azért szép volt az, meg hangulatos, meg minden, de majd utánaolvasok otthon, mit is láttunk itt. Köszi, Rutger!

És a vízesések... Ismét autóra pattantunk, és irány a vízesések birodalma. Na itt valamit mondott a bácsi, hogy 20 vízesés van Samuin (nemtom, nem figyeltem jól, mert nem is számítottam érdemi információra) és ez valami nagyon nagy. Persze aztán a megközelítésről csak annyit, hogy "itt menjetek 110 métert, aztán majd ott lesz..." Mentünk is, persze már egy rahedli ember ott éktelenkedett a nagy vízesésnél. Az "extrém csávó vagyok" típus a dezodorreklámból persze addigra már a sziklákon kapaszkodott fel mezítláb, mindezt néhány üveg Chang után... hát, ő dolguk. Mi mindenesetre azért átkúsztunk lent a csúszós köveken, és ráakadtunk egy függőágyban ejtőző thai emberkére. Mutatta, hogy merre menjünk tovább innen, ha szépet is akarunk látni. Tovább is vonultunk, és ott volt egy tök ugyanolyan vízesés, talán még szebb is... csakhogy itt egy lélek se volt! Nnna, erről van szó! Gyorsan katt-katt, aztán vissza, mert állítólag az egyik édeni vízesésben fürdeni is lehet. Odaértünk... hát emberek halmaza egy pici tavacska körül (2 méter ha lehetett az átmérője), na jó, inkább kajáljunk. Felmentünk a kajáldába, ahol a már jól megérdemelt kajánk várt, egész finom volt, thai mivoltához képest.

Ez volt utolsó pontja a safarinknak. Itt még a sofőrünkkel fényképezkedtünk egyet, miután kaptunk valami hüvelyes termést a fáról, amit a kocsi tetejére állva szedett, mondta, együk meg. Jó savanyú volt, nekem ízlett, Andinak már nem annyira. És innét vissza a hotelbe.

Összegezve: mr. Hauert leszámítva (egy idő után nem is hederítettünk rá, és most nézem, fénykép se készült róla) nagyon tiptop kis túra volt, lesznek ám róla fényképek is!

A mai programunk... hát, kicsit kalandosabb volt. Hajótúra Mu Ko Ang-Thong Nemzeti Tengeri Park területére. A tegnapi után gondoltuk, ez is csak egy kis laza tengeri szafarizás lesz a sok puhány turistának. No, hát nem! Hajóval vittek a kikötőből (bármily meglepő is), a hajón kaja, üdítő... ami kell. A program ezúttal egy igazi földi paradicsom megközelítése, az Ang Thong Nemzeti Park, ami 42 (így emlékszem, de majd utánanézek) darab kicsi sziklaszigetből áll. Már a hajóúton néhányan sárgás arccal gyűjtötték nejlonzacskóba aznapi reggelijüket, mert a tengeren a szeles időjárás igen komoly hullámvasutazást eredményezett. Mi mondjuk marhára élveztük, hát mások már nem annyira. Volt egy fiatal indiai  nő, Ő szegény egész végig zacskóval az arcán volt látható... na, hát ezt teszi a sok curry a gyomorral, a mi magyar pirospaprikán edződött belügyeinkbe nem volt beleszólása holmi imbolygásnak!

Na, mondja emberünk (mármint az idegenvezető), hogy akkor meg is érkeztünk a paradicsomba (tényleg nagyon szép volt, sok sziklasziget kiáll a vízből... na mindegy, majd a képek elmondják). A hajóról hosszú motorcsónakokon visznek ki a partra, ahol úgy kb. csöcsig ér a víz, ott aztán meg ki kell huppanni a csónakból, és kigyalogolni a partra. Ne feledjük a szelet, ami azért csinált némi hullámverést. Ja igen... a csónak. Kb. 140-160 cm széles, emellé vagy 10 méter hosszú. Hét pad benne, padonként 3 ember. Beszállsz, imbolyog, mint a veszett egér, a helyedre menni sem egyszerű! Szóval valahogy csónakba kászálódunk, és már az odaúton szedegettük le magunkról az edzőcipőt meg a zoknit, láttuk, ez nem úgy lesz, ahogy gondoltuk. Megérkez, behuppan vízbe (persze hátizsák, válltáska, benne telefon, fényképezőkép, mittudomén... pénz a zsebemben). Partraszállás, menetfelszerelés fej fölé tartva, olyan normandiaiasan. Kijutunk, szárítkozás, pénz megszárítása.

A part "kicsit" lehangolt minket. Minden létező retek és dzsuva ide a kis Ang Thong vízivilágába kerül :(

Kicsi barna energiaitalos üvegek százával(!), és ez nem túlzás sajnos, százával úszkálnak! Itt lehetett (volna) kajakozni, meg könnyűbúvárkodni, de a szél veszélyessé tette ezen foglalatosságokat, úgyhogy ezek elmaradtak, de sebaj.

Innét potom 500 méter túra a legmagasabb pontja a szigetnek, ahonnan jó kilátás nyílik az egész szigetvilágra. Na, mondom, ez nekünk való, mindketten nagy túrázás-rajongók vagyunk, ide vele nagy hegy! Aham... az az 500 méter felért 10 kilométerrel! Végig egy kötél van kihúzva (na mondom, ez meg minek már!), hát kiderült, hogy az út 80%-ában elengedhetetlen (és ez szó szerint értendő, ha elengeded, az helyenként egyenértékű egy halálos ítélettel)! De leginkább az utolsó 20 méter volt a durva, addig mondjuk csak gyötrelmes és fárasztó volt... Szóval az uccsó 20 méteren csak sziklák (ezek úgy néznek ki, mint a penge, a felület amire lépsz max. 1 cm széles, de legalább 1-2 méter mélyről ágaskodnak), itt már nincs növényzet, se fa, melletted a tenger látványa, kezedben a kötél (ami persze laza, kilengsz mint a franc, jó, ha nem esel be két ilyen penge-szikla közé)... ez már szinte hegymászás, szóval sziklamászók, hegymászók abszolút előnyben! A terep persze meredek, mint a rosseb, kar-láb komoly munkája kell a feljutáshoz. Ja, és van még itt egy fatábla, amin kint van egy segélyhívó telefonszám. Bíztató... na hát ha már idáig, és mi már itt, akkor mi már fel. Megmásztuk, a franc a belét! Sok szép fotó készült fentről, szóval megérte!!!  :))) Aztán a felismerés... ez az egyetlen út lefelé is. És lefelé még nehezebb, még nyak- és bokatörőbb. De akkor már jöttek szembe emberek felfelé is, mintegy nehezítésként. Ne kérdezzétek, hogy jutottunk le, de lejutottunk. Itt szeretném a túravezetőnknek kifejezni tiszteletemet, aki nemcsak megmászta velünk az összes ilyen helyet, de megteszi mindennap, a hét hét napján. Jó kis edzés!

Miután leértünk, bemásztam a tengerbe... sörösüvegek ide, úszkáló öngyújtók oda, melegem volt, még ha szeméttelepben is mártóztam, akkor és ott ez tűnt a legideálisabb megoldásnak. Innét aztán hamar továbbálltunk. A csónakba szállás még rafináltabb volt, mert a hullámok nemhogy alábbhagytak volna, de még keményebbek lettek. Még a túravezetőnk is kihívásokkal küszködött a csónak megközelítésénél. Elsőként másztam fel a csónakba (szerencsére a cuccokat előre feldobtam), majd az oldalsó hullámok jól oldalt dobták a csónakot, meg ezenfelül még az Andit is pont ekkor akarták beszállítani ugyanarról az oldalról, amerre dőlt a csónak. Az eredmény: csónak megborult (kis híján teljesen), én betaknyoltam a vízbe, pontosabban az egyik csónakos fejére (aki a vízben állt), aszittem hogy most csaptam agyon szegényt. Hál' istennek nem lett baja a kis helyi emberkének, és a cuccaink is megúszták.

Innét mentünk át - egy laza thai ebéd után - a lagúnához. Megint sziget, na itt a kiszállás már lazább volt, térdig érő vízbe. A fele cuccunkat a hajón hagytuk, itt már ugyanis lépcső visz a fontosabb látványosságokhoz. De mi is ez a lagúna? A sziget közepén egy tó! Ez is sós víz, mivel a tengervíz az, ami alul kivájja a sziklát, addig addig, míg belül a közepe beomlik és a tengervíz bekerül (na valami ilyesmit magyarázott, de olyan akcentusa volt emberünknek, hogy ennek is utána kell majd olvassak, mielőtt sok hülyeséget beszélnék... majd otthonról, ezt is.) A lépcső, ami felvezetett persze marha meredek volt, kb. 10-12 cm széles lépcsőfokok, és legalább 30-40 cm magas lépések. Igazi próbatétel a tériszonyomnak. (A tériszonyomra nem vagyok büszke, de ha próbára se tenném, azt már szégyellném.) Itt is megérte az erőfeszítést, a belső lagúna nagyon szép és érdekes látvány volt. Fénykép, és lemenetel. Hát ennek a túrának valahol itt volt vége, illetve volt még a hazaút, ahol a tengeribetegek kaptak pirulát, amitől bealudtak mind. Nem is volt baj, a tenger - ha lehet - még háborgósabb volt, röpködött a hajónk, a víz meg ránk fröcskölt ezerrel - mindketten nagyon élveztük ezt is.

Az idő végig változékony volt de inkább borongós. Ezt mondjuk a túrázás során nem nagyon bántuk, így is folyt időnkét a víz rólunk, illetve talán a filmet sem exponáltam nagyon túl.

(Ja, igen, plusz info: hoztam egy filmes gépet. Egyrészt mert még mindig az igazi film tud igazán szép képeket produkálni, másrészt ez a gép egy családi örökség a nagypapámtól, egy Yashica 35-ME automata gép. 1980-ban ez egy top-modell volt, az automata ekkor azt jelentette, hogy húzd fel, a távolságot állítsd be, és exponálj! Ezenfelül emlékszem rá gyerekkoromból, hogy gyönyörű képeket készített. Na most itt Thaiföldön, ahol azért túlnyomórészt a nap süt, sehol nem lehet kapni 200 ASA-s filmnél kisebb fényérzékenységűt! Fogalmuk nincs, miért kérek én ilyet, mikor szerintük a 80, meg a 100 ASA ugyanaz, mint a 200 ASA, "ebben is harminchat kocka van". Szóval nem tudom, hogyan néznek majd ki a papírképeink, mindenesetre reménykedek...)