Ez most már tényleg az utolsó bejegyzés. (aki most olvassa először, csak szólok: az oldal alján van az első :))) )
Bár mondtam, hogy nem írok epilógust, most mégis megváltoztattam ezen álláspontomat. Nem közkívánatra teszem (bár többen is hiányoltátok), hanem önös érdekből, terápiás céllal.
Sok mindenre számítottam ugyanis Thaifölddel kapcsolatban, arra viszont nem, hogy ekkora hatást tesz rám. Vicces, de még Bangkok is! :))) Decemberben voltunk ott, most pedig április van, de még így, csaknem négy hónappal később is visszatérnek mindenféle emlékek, de nem ám akárhogy... éjjelente az álmaimban. Nem telik el úgy hét (és ez sajnos nem túlzás), hogy legalább 2-3 alkalommal ne álmodnám azt, hogy egy napsütötte szigeten vagyunk, vagy csak kiszaladtunk Bangkokba, hogy megnézzük, hogy mi újság odakint, együnk egyet a "csirkésnél", vagy felpattanjunk a Skytrain-re.
Szóval csinálok egy rövid összegzést, hátha elmúlnak ezek a tünetek, mert azért gondolhatjátok, hogy milyen pocsék dolog utána felébredni.
Először is végigolvastam a blogot, mi marhaságokat írtam, olykor felületesen, kifáradva a nap végén, csatolt képekkel (nem jöttem rá, hogyan lehet kulturáltan képet csatolni, így minden egyes képet lekicsinyítettem, hogy beférjen a szövegmezőbe, ez egy döglődő internet mellett holtfáradtan nem is volt kis meló, éjfél előtt szinte sosem végeztem vele), meg hogy mi minden kimaradt még, noha sok dologra a blog emlékeztetett vissza, amit én felejtettem el a rengeteg élmény közül. Végülis ezért is született meg ez a blog, amellett, hogy Benneteket is kissé szórakoztasson (bevallom, féltem, hogy nem fog, de a visszajelzéseitek alapján úgy tűnik sikeres volt). Ismét könnyesre röhögtem magam a kommentjeiteken, sokszor jobbak voltak, mint maga a blog! :)))
No de lássuk...
Bangkok:
Most már bevallom: amikor Bangkokba értünk, engem időnként az "elveszettség" érzése kerített hatalmába (ezt igyekeztem céltudatos magatartással leplezni). Hiába tudod a címet, hiába vagy abban az utcában, amelyikben lenned kell, még semmit sem tudsz. Ott ugyanis a címzés valami egészen más dolog... ott pl. a Kossuth Lajos u. 5. az egy sikátor, ami akár néhány kilométer hosszú is lehet. Tehát a pontos cím a Kossuth L. u. 5. a Petőfi u. 4.-nél. De mondjuk olyan nevű utcából, amilyet keresel, van több is néhány kilométeren belül! És lehet, hogy a kereszteződés után nem egyenesen, hanem pl. jobbra folytatódik! Erre később jöttem rá itthon a térkép tanulmányozása után (mondjuk úgy, nekem legalábbis így állt össze a kép), ezek után viszont világos, hogy a taxis miért nem tud a cím alapján odatalálni, miért nem vagy kisegítve egy GPS-szel, és miért van a hotel névjegykártyáján taxis-segédlet felrajzolva... "hogyan találj el hozzánk" (Egyszer a taxis frankón odaadta a mobilját, és a vonal másik végén volt egy angolul enyhén beszélő fazon, akinek elmondtam, hogy hová megyünk, az meg elmondta a taxisnak thai-ul... az meg még így is eltévedt!). Az még tovább nehezíti a dolgot, hogy egy kapualj akár 20-30 létesítménynek is helyet ad olykor (motelek, kiadó szobák, cégek, masszázsszalonok, boltok, üzletek, stb.), sose bogarászod ki, hogy ott van-e, amit keresel, ilyen kapualjból 100 méteren 50 db van, házszám pedig egyikre sincs kiírva. Zsúfoltság a köbön, ha nem láttam volna, nem hiszem, hogy el tudnám képzelni. És persze a balos közlekedés ezt az egészet megcsavarja... Ezek után nem csodálom - így visszaolvasva - hogy olykor elgurult a gyógyszerem. Visszaemlékezve azonban mégis valahogy a pozitív dolgok maradtak meg, a szép, csendes Lumphini park, a Királyi palota, a szép templomok, a jó kajáldák, a vonatozás és a jó idő. Már arra is rájöttem azóta, hogy a mindent átható csatornaszag nyilván a hónapokig elhúzódó áradások egyenes következménye, vegülis a hadsereg akkor szedte össze a homokzsákokat, amikor kint voltunk. Amit kihagytunk, de most nem hagynék ki, az talán a régi főváros, Ayutthaya romjai, nem voltunk pingpong-show-n sem, illetve a thai-boksz mérkőzés megtekintése is elmaradt a Lumphini stadionban. Három nap nem elég mindenre, de bőven elég (még sok is elsőre) Bangkokból. ezen felül pont egy héttel későbbre tervezném a kiérkezést, nem a királyi szülinapra, de mégis még az előszezon idejére.
Ko-Samui:
Ez volt az eredeti célja az utazásunknak, erre is összpontosítottunk leginkább, befektetett energia és anyagiak tekintetében :)). Egyszer régen megfogadtam, hogy nem patkolok el úgy, hogy egy ilyen helyre nem jutottam el, hát ennek a fogadalomnak most eleget tettünk. Valódi kis paradicsom Samui, ezt a képek is mutatják, noha a fénykép szinte semmit sem ad vissza a valóságból :). Az időjárás egyáltalán nem volt rossz, bár a szakadatlan napsütés nem a decemberre jellemző itt (Bangkokban igen, de itt nem). Amikor viszont az állandó napsütés a jellemző, vagyis szezon van, akkor akár két-háromszorosára(!) is felugranak az árak, az pedig eléggé húzóssá teszi a nyaralás végösszegét. És még tömeg is van. Jobb volt ez így. A kérdés még Samuival kapcsolatban, hogy hotel vagy resort... A resortok nagyon szép kertes-bungalós szállások, általában saját tengerparttal, nem is rossz áron... csakhogy vagy emberekkel zsúfolt helyen vannak, vagy ha csendes és meghitt, akkor 2-3 kilométerre minden civilizációtól. Ott is mindent megkap az ember, meg lehet robogót is bérelni (ha mersz vezetni... találkoztunk magyarral kint, aki jól be volt kötözve mindenhol, mert nem jött össze neki a kinti kresz), de azért csak bemenne esténként az ember vásárolni ezt-azt, a taxi pedig Samuin máshogy működik. Ott sosincs a taxióra bekapcsolva, fix 300-ért visznek 1-2 kilométert... szóval mindenki döntse el maga. Nekünk a szálloda egy remek középút volt, Drágább volt, mint a resort, amit elsőre néztünk, de ha pl. napi egy taxizást a közértig meg vissza hozzáadunk, vagy egy napi robogóbérlést, akkor jóval olcsóbb! És rendes étterme volt, meg kulturált szobái, európai szintű... Pont a tengerparton, nyugodt helyen, elválasztva a nyüzsitől, mégis 5 perc gyaloglással bármit meg lehetett közelíteni. Az itteni csoportos kirándulások nagyon jók voltak, tényleg nem szabad kihagyni őket!
Utazás:
Nem szaporítom a szót, autóval megjárni Budapest-Luxemburgot nem olyan szörnyen veszélyes, de hosszú és unalmas egyedül levezetni egyben. A felénél kapsz frászt, hogy már 600km-en túl vagy, és még sehol sem tartasz. Visszafelé keservesebb kicsit, akkor már nem hajt a láz. Elvégre hazafelé tartasz :(. A repülőút is marha hosszú, de aludni lehet közben, kaja is van, mivel laptopot vittünk, filmet is tudtunk nézni. Mint írtam, kifelé menet 35 órát voltam ébren, péntek reggel 6-kor ébredtünk (nem ez volt a cél, de hát ha az ember izgatott...) és szombat du. 5-kor aludtam el a gépen. Így nem volt gondunk az időeltolódással odakint.
Belevágnánk-e még egyszer?
Határozottan igen. Most már azért a szerzett tapasztalatokkal sokkal kevesebb pénzből is meg tudnánk oldani, és sokkal hatékonyabban is. Jóllehet, másodjára már nem minden csoportos útra mennénk el, meg nem vásárolnánk fel minden Guccit, Pradát, Breitlinget Ray-Bant... meg amit csak meglátunk! Le sem merem írni, mi pénzt elcsapkodtunk így :)) De már tudjuk, hol szálljunk meg, hol ügyeskedjünk, amivel csak lehet. Bangkok nem kapna ennyi időt tőlünk mégegyszer. Max. 1 napot. De csak mert másodjára megyünk, elsőre azért érdemes azt is megismerni. Samuin szerintem ugyanebbe a szállodába mennénk, mert tényleg bejött. Talán átlátogatnánk a keleti partra is... esetleg a full-moon party-t megnéznénk a szomszédos szigeten, Ko-Phangan-on, bár nem annyira rajongunk a piás-narkós diszkóért, de ezt a sziget tengerpartján rendezik meg teliholdkor, és állítólag nagyon látványos.
Mindent egybevetve azt hiszem, hogy egy olyan meghatározó élmény volt az egész - legalábbis számomra - amit nem nagyon tudok összehasonlítani semmivel. Megérte az odaút fáradalmait, a kellemetlenségeket és a pénzt is. Ha rajtunk múlik, igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy újra eljussunk ide.
